A legjobb tanárom - in memoriam Xantus János

Az első legjobb tanárom V-VIII. osztályban volt, angolt tanított. Magas volt és jóképű, mi lányok bomlottunk érte. Most, hogy így látom leírva ezt, világossá válik, hogy nagy valószínűség szerint gyöngéd érzelmekkel viseltettem iránta, úgyhogy rögtön ki is húzom a listámról.

A középiskolában nem volt legjobb tanárom, legalábbis nem abban az értelemben, amilyen legutolsó legjobb tanárom, Xantus János filmrendező volt. Amikor Tibisor felhívott halálhírével, egyszerűen szó nélkül maradtam. Napokig csak rá gondoltam, éjszakánként gyakran felébredtem és magam előtt láttam. Éreztem, hogy valamit írnom kell, de sokáig csak érlelődtek bennem a szavak, nem tudtak kijönni. Egészen mostanáig, amikor már tudom, hogy ma temetik. A legjobb tanáromat, Xantus Jánost.

1998-ban, Kolozsvár egyik középiskolájában tartották a felvételi vizsgát a budapesti Színház-és Filmművészeti Főiskola második erdélyi osztályába, a Bolyaiba. Voltunk néhányan, én Csíkból érkeztem, egy régi barátom altatott, és nagyon féltem, emlékszem. Bár szinte mindent elolvastam, ami a javasolt bibliográfiában volt, kiválasztottam a legsikerültebb filmjeimet (bár ha jól meggondolom, azok semmiképp sem voltak annak nevezhetők), mégis nyárfalévélként remegtek lábaim. A bizottságból csak Bacsótatát ismertem föl, és még a nagy remegések közepette is volt időm felfigyelni egy magas, jóképű, jó humorérzékű 40-es férfira. Az Eszkimó asszony fázik-ot már láttam, de akkor és ott nem kapcsoltam, hogy ez az a Xantus. Summa summárum, felvettek és az nagyon jó volt.

János rögtön az elején pszichodráma-napokkal kezdett, felesége, Zsuzsa is résztvett az akción. És én ebbe szinte belehaltam. Még szinte ismeretlenek voltunk, csoportosulnunk kellett, fontos tárgyakat kellett vinnünk és hát, drámáztunk keményen. Jeleneteket is elő kellett adnunk, én az egyetlen vajdasági osztálytársunk, Aurél otthonmaradt barátnőjét, Bellát személyesítettem meg. 1998-ban Szerbiában zavargások voltak, mi, ott Budapesten is éreztük az utórezgéseket. A jelenetben társaim játszották az óvóhelyek szirénáit, a telefont, a különféle zörejeket. Mintha minden élőben lett volna, teljesen átéltem, átéltük, szörnyű volt, és egyben jó is. Napokig fájt még a fejem. Ezt éreztem János utolsó filmjénél is. A Kiki a csoportban nagy hatással volt rám, visszaröpített 13 évvel. Tavaly, amikor láttam a filmet, rögtön jeleztem Jánosnak, megírtam a véleményemet, de nem kaptam választ. Azt hiszem, akkor már beteg volt és teljesen elszigetelte magát. Annyira, hogy többi tanáraink sem tudtak róla.

Aztán következtek a vizsgafilmek. A vetítéseknél tudtam, hogyha nem néz a szemembe, ha kerüli a tekintetem, akkor baj van. Olyankor csak közepes jegyet kaptam. Viszont ha szemembe nézett és én ott láttam a bizalmat, a támogatást, a nyugtatást, akkor tudtam, hogy minden rendben lesz. Szerettem, amikor személyes témájú filmjeimbe ő is beleszeretett kicsit, olyan volt, mintha ő is ismerné közeli barátaimat, akik főszereplői voltak a filmjeimnek. Harcoltunk is néha, én vehemensebben, ő bölcsen és halkan... ő győzött. Rendkívüli ráérzése volt, vagy tapasztalata, vagy minek is nevezzem. Másodpercre, képkockára tudta, mit, mennyit kell kitartani, hol kell élesben vágni, meddig kell a zenét hagyni.

Szerettem fanyar humorát, szerettem cinkosságát, „ferdeszemű” kacagását, összehúzott szemöldökét, határozottságát, keménykezűségét.

„a filmhez nem elsősorban pénz kell, hanem akarat, vágy, együttműködés, melegség és kifejezési vágy” mondta egy nemrég vele készült interjúban. Ő nem akart már mindenáron filmet, játékfilmet csinálni. Ezek az évek már nem az ő évei voltak. Hiányzott neki az együttműködés, a melegség, és a kifejezési vágy. Ezeket mentette át dokufilmjeibe is.

Köszönöm János, és Isten veled!

Még egy kicsit sírok...

http://www3.tvr.ro/magyar/2012/11/xantus-janos-nekrolog/
http://www.origo.hu/filmklub/blog/hir/20121123-video-kollegai-emlekeznek-xantus-janos-rendezore-eszkimo-asszony-fazik-rockterito.html