én és a tévém

-->

Én és a tévém

A Román Televízió. A közszolgálati. A Magyaradás. A bukaresti. Immár több, mint tíz éve...

A régmúlt

Én még emlékszem. Székelyföldi kislányként csak a román tévét nézhettem. És még emlékszem. Az „Album duminical”-ra, benne a nagyon várt rajzfilmekre, Viorica Bucur jellegzetes hangjára, Iosif Sava karakteres hangszínére, a „telecinematecás” filmekre. Édesapám esténként gyakran kicsavarta a biztosítékot, mondván, elvették a villanyt, most már le kell feküdni.

És igen, a Dallasra is, amelyet nyáron nagyszülőknél nyaralva a szomszédba kérezkedve néztem tátott szájjal, de csakis miután már megszedtem a ludaknak járó nadálylapis zsákot.

És a magyaradásra is emlékszem, amely velem egyidős. Vagyis idén negyvenhárom. Itt is voltak jellegzetes hangok, a Bodor Palié, a Tomcsányi Marié, a Labancz Fridáé, a Csép Sándoré, a Boros Zolié. Emlékszem a fekete-fehér képsorokra, és a későbbi színesekre is, de leginkább a hangulatokra, az érzésekre. A kicsi dobozban sok szép dologra. Amelyben szépen, helyesen, és legfőképpen magyarul beszéltek.

A múlt

Érettségi után gépész-almérnök lettem. A tévét továbbra is néztem, de akkor még nem gondoltam arra, hogy akár csinálhatnám is. Gépész karrierem szerencsére egyetlen napot sem tartott, változtak az idők, kipróbáltam még ezt-azt. 94-ben az induló Ady Endre Sajtókollégium felhívása elindított bennem valamit, izgalmat, valami furcsa lelkesedést éreztem. Édesapám adta meg a választ: édes fiam, kiskorodtól mondtad, tévés leszel, hát elfelejtetted? Menjél, tanuljál.

Ott, Váradon, voltak jó tanáraink is. A társaság is remek volt, az első évfolyam 85 %-a azonnal elhelyezkedett a sajtóban, legtöbbjük ma is űzi a szakmát, és ráadásul jól. Én Gyergyóba kerültem, miután Csíkszeredában, kisvárosomban nem sikerült begyúródni a helyi tévéhez. Az alig hároméves gyergyószentmiklósi Syn Tv minden elvárásomat felülmúlta. Nem volt könnyű csíkiként elfogadtatni magam, de nem adtam fel, idővel megszerettek. Én is, mindent, ami Gyergyóhoz kötött.

98. Ez már Budapest, Színház-és Filmművészeti Főiskola, a második Bolyai osztály. Természetesen ide is édesapám támogatásával, bátorításával indultam. Egy-két tanár kivételével jó szakemberek oktattak, legtöbbet mégiscsak osztálytársaimtól tanultam. Akiknek egy része a magyaradásnál dolgozott már akkor. A szerelem is itt talált rám, a magyaradás vágójának személyében. Bukaresti magyar. Aki nem akart Budapesten maradni és hazacsábított. Székelyeimtől kissé távolabbra, de legtöbb 5 óra alatt bármikor köztük lehetek.

2002. Ez már Bukarest. Ülök a tévé kilencedik emeletén, a magyaradás titkárságán. A szebb jövő, a szolgálni a közt reményében. Néhány hónap gyakornokoskodás, próbaidő után riporter lettem, hivatalosan is. Boldogság, a köbön, minimum.

A jelen, s még egy kicsit a múlt, így össze-vissza

Furcsa ez a közszolgálatiság. Már olyan divatjamúlt. Nem trendi. Nem illik beszélni róla. Ma már menedzser, rating, share, nézettség, százalék, alig, alig, fenyegetések, ejnye-bejnyék.

Mi meg itt, a bukaresti magyaradásnál dolgozunk. Azazhogy dolgoznánk, de már hónapok óta nem tehetjük. Mert valakinek, valakiknek más tervei vannak.

De addigis, még egy kis múlt. Friss tévés koromban a vezetőségi tanács magyar tagja Gálfalvi Zsolt volt. Emlékszem, ahogy hetente legalább egyszer bejött, olyan magas volt, mindig öltönyben járt, tiszteletet kért, de adott is. Kávét kapott és hamuzót – egyedül neki járt ki a főszerkesztői szobában dohányozni. Információkat hozott, amelyek jól jöttek. Mire kell vigyázni, mi várható és mi látható máris. Bíztunk benne, hittünk neki.

A következő a sorban a legendás Stanik István, aki sokat és sokakat indított és majdnem annyit be is buktatott. Neki csak egyszer sikerült a szemébe nézni, de akkor sem túl mélyen. Sietett...

Aztán váltotta őt Sebesi Karen, a kolozsvári tévés. Egyszer jött be a szerkesztőségbe, akkor is a mi kérésünkre. Laza volt, tegeződtünk ( kollegák voltunk, ugyi...), még talán vicceket is mondott. Ígérgetett. Információkat nem hozott, hivatalosakat legalábbis, ezt-azt ki lehetett ugyan csikarni belőle a tévé kávézójában. Azt hiszem kétszer ültem vele egy asztalnál. Bíztunk benne, hittünk neki. Aztán megcsinálta a maga kis (vagy nagy?) buliját és továbbállt. Már-már annyira, hogy most Budapesten kultúrlénykedik.

Őt már a “nehéz idők” párttagja, Nagy Zoltán Levente, a Környezetvédelmi és Fejlesztési Minisztérium egykori államtitkára, a Környezetvédelmi Ügynökség egykori elnöke követte, akinek hobbija a denevérkutatás. Ma is ő képviseli a magyarságot, vagyis a magyarság érdekeit védő szövetséget a Vezető Tanácsban, ma, amikor a tévé elnök-vezérigazgatója a külügyi hírszerző szolgálat egykori vezetője. (nem vicces?) Na, hozzá még sosem volt szerencsém. Személyesen sosem láttam, csak esküvői képein, valamint a “dobozban”. Abban, amelyikben én is dolgozom, dolgoznék.... Nem tartotta fontosnak közénk jönni, bár hívtuk nemegyszer, akárcsak (elv)társát, Demeter Andrást, egykori közszolgálati rádiós elnököt, színészt, aki jelenleg az elnök-vezérigazgató legfőbb tanácsadója. “Száll fel a repülőm, fáradt vagyok, nem érek rá, nagyon foglalt vagyok, reggeltől-estig dolgozom”, stb..., stb... Megjegyzem, körülbelül 50 méter és 9 emelet választja el őket tőlünk. Nahát ezekután bennük már nem is bízunk és nem is hiszünk. Várjuk az ő kis bulijaikat is, majd elengedjük. Hogy menjenek, de jó messze...

A tegnap, és minden valószínűség szerint, a holnap is

2012 októbere. És novembere. Amikor végre megmozdult valami a közszolgálati tévénél. Amikor mi is, magyarok, kollégáinkkal együtt napokig tüntettünk a tévé udvarán, együtt kiabáltuk, hogy menjen haza az elnök és sleppje, és esetleg mielőtt kirúgnának 1000 embert, addig talán vonják felelősségre azokat a régi elnököket, akiknek mandátumuk alatt ekkora veszteséget tudott felhalmozni a tévé. A közszolgálati. A miénk, a mindenkié.

Az a nap, amikor az elnök párbeszédre hívott a nagy stúdióba, na az a nap, amelyet sosem felejtek el. Amikor szemtől-szemben állsz valakivel, aki szemrebbenés nélkül képes valótlanságokat állítani, a kérdéseinket válasz nélkül hagyni, majd gyöngyöző homlokkal, sleppestől elvonulni... na ezt sosem felejtem el. És azóta érzem nap, mint nap azt a keserű ízt a szájamban, a fejemben, az agyamban...

A ma

Ülök a tévé magyar szerkesztőségében. A légkondi kellemes meleget fúj a nyakamba, és mégsem érzem jól magam. Körülöttem elfáradt, ijedt, elkeseredett, bánatos arcú emberek. A kollégáim. Akikkel többé-kevésbé együtt kezdtük „titánkodásunkat”, akik alig 30,40,50 évesek, de lelkükben, tekintetükben már száz év magány van. Hogy kihez tartozunk, kire számíthatunk, ki van mellettünk, és ki ellenünk? Fogalmunk sincs.

De egyvalamit tudunk. Azt, hogy dolgozni szeretnénk. De nem mindenáron. Bemutatni az erdélyit, a szórványt, a székelyt. Az embert. A nézőt. Úgy, ahogy mi tudjuk. Csak mi. A közszolgálati tévé magyaradása. A bukaresti. Mi, harmincan.