Keszkenyő
Előttem ült két
sorral. Kendője pont olyan barna volt, mint a nagyanyámé, vasalás után
összefogott csíkjai is pont úgy simultak fejére. Annyi különbséggel, hogy
nagyanyámnak kontya volt. Nagy kontya. Be volt fonva és fel volt csavarva a
tarkójára. Fenékig érő sötétbarna haja volt, halála előtt néhány évvel őszült
meg csak. Alig láttam hajadonfejt, mindig kendőt hordott. Edithkém, hozd csak
ki a barna keszkenyőmet, már behúzták a másodikat! Én aztán bementem a közepső
házba, gyöngéden kihúztam a közepső fiókot, ez volt az övé, és kiemeltem a
rakásból a barna kendőt. Azelőtt még kicsit beleszagoltam, friss, ropogós
illata volt mindennek ott, és kivittem neki a kendőt.
Akkor láttam néhány
pillanatig hosszú haját, a fésülés utolsó mozdulatait még elleshettem, azt is,
ahogy nagyon gyorsan felcsavarta, megtűzte, végignyalt a tenyerén, a lázadó
hajszálakat lenyomtatta, majd felkötötte a kendőt. Végigsimította sötét színű
ruháját, végigfuttatta szemeit a nyári konyhán, a fűttő szélén békésen
sistergett a húsleves, a lerből a csirkesült mennyeien illatozott, az
almástészta meg letakarva várta, hogy visszatérjünk az istentiszteletről.
Alig hallhatóan
sóhajtott egyet, megfogta a kezemet, kihúzta magát és elindultunk le azon, a
templomba.
