A legjobb tanárom - in memoriam Xantus János

Az első legjobb tanárom V-VIII. osztályban volt, angolt tanított. Magas volt és jóképű, mi lányok bomlottunk érte. Most, hogy így látom leírva ezt, világossá válik, hogy nagy valószínűség szerint gyöngéd érzelmekkel viseltettem iránta, úgyhogy rögtön ki is húzom a listámról.

A középiskolában nem volt legjobb tanárom, legalábbis nem abban az értelemben, amilyen legutolsó legjobb tanárom, Xantus János filmrendező volt. Amikor Tibisor felhívott halálhírével, egyszerűen szó nélkül maradtam. Napokig csak rá gondoltam, éjszakánként gyakran felébredtem és magam előtt láttam. Éreztem, hogy valamit írnom kell, de sokáig csak érlelődtek bennem a szavak, nem tudtak kijönni. Egészen mostanáig, amikor már tudom, hogy ma temetik. A legjobb tanáromat, Xantus Jánost.

1998-ban, Kolozsvár egyik középiskolájában tartották a felvételi vizsgát a budapesti Színház-és Filmművészeti Főiskola második erdélyi osztályába, a Bolyaiba. Voltunk néhányan, én Csíkból érkeztem, egy régi barátom altatott, és nagyon féltem, emlékszem. Bár szinte mindent elolvastam, ami a javasolt bibliográfiában volt, kiválasztottam a legsikerültebb filmjeimet (bár ha jól meggondolom, azok semmiképp sem voltak annak nevezhetők), mégis nyárfalévélként remegtek lábaim. A bizottságból csak Bacsótatát ismertem föl, és még a nagy remegések közepette is volt időm felfigyelni egy magas, jóképű, jó humorérzékű 40-es férfira. Az Eszkimó asszony fázik-ot már láttam, de akkor és ott nem kapcsoltam, hogy ez az a Xantus. Summa summárum, felvettek és az nagyon jó volt.

János rögtön az elején pszichodráma-napokkal kezdett, felesége, Zsuzsa is résztvett az akción. És én ebbe szinte belehaltam. Még szinte ismeretlenek voltunk, csoportosulnunk kellett, fontos tárgyakat kellett vinnünk és hát, drámáztunk keményen. Jeleneteket is elő kellett adnunk, én az egyetlen vajdasági osztálytársunk, Aurél otthonmaradt barátnőjét, Bellát személyesítettem meg. 1998-ban Szerbiában zavargások voltak, mi, ott Budapesten is éreztük az utórezgéseket. A jelenetben társaim játszották az óvóhelyek szirénáit, a telefont, a különféle zörejeket. Mintha minden élőben lett volna, teljesen átéltem, átéltük, szörnyű volt, és egyben jó is. Napokig fájt még a fejem. Ezt éreztem János utolsó filmjénél is. A Kiki a csoportban nagy hatással volt rám, visszaröpített 13 évvel. Tavaly, amikor láttam a filmet, rögtön jeleztem Jánosnak, megírtam a véleményemet, de nem kaptam választ. Azt hiszem, akkor már beteg volt és teljesen elszigetelte magát. Annyira, hogy többi tanáraink sem tudtak róla.

Aztán következtek a vizsgafilmek. A vetítéseknél tudtam, hogyha nem néz a szemembe, ha kerüli a tekintetem, akkor baj van. Olyankor csak közepes jegyet kaptam. Viszont ha szemembe nézett és én ott láttam a bizalmat, a támogatást, a nyugtatást, akkor tudtam, hogy minden rendben lesz. Szerettem, amikor személyes témájú filmjeimbe ő is beleszeretett kicsit, olyan volt, mintha ő is ismerné közeli barátaimat, akik főszereplői voltak a filmjeimnek. Harcoltunk is néha, én vehemensebben, ő bölcsen és halkan... ő győzött. Rendkívüli ráérzése volt, vagy tapasztalata, vagy minek is nevezzem. Másodpercre, képkockára tudta, mit, mennyit kell kitartani, hol kell élesben vágni, meddig kell a zenét hagyni.

Szerettem fanyar humorát, szerettem cinkosságát, „ferdeszemű” kacagását, összehúzott szemöldökét, határozottságát, keménykezűségét.

„a filmhez nem elsősorban pénz kell, hanem akarat, vágy, együttműködés, melegség és kifejezési vágy” mondta egy nemrég vele készült interjúban. Ő nem akart már mindenáron filmet, játékfilmet csinálni. Ezek az évek már nem az ő évei voltak. Hiányzott neki az együttműködés, a melegség, és a kifejezési vágy. Ezeket mentette át dokufilmjeibe is.

Köszönöm János, és Isten veled!

Még egy kicsit sírok...

http://www3.tvr.ro/magyar/2012/11/xantus-janos-nekrolog/
http://www.origo.hu/filmklub/blog/hir/20121123-video-kollegai-emlekeznek-xantus-janos-rendezore-eszkimo-asszony-fazik-rockterito.html

Aromo és az újságírók

 Aromo nyúl. Ugrifüles, nagyeszű. Úgy is hívjuk: fékezhetetlen agyvelejű. Ő meg, tudod, kint lakott a mezőn. Szabad foglalkozású nyúl volt. Káposztaszakértő. Egyszer hoz ám neki a postás egy levelet. Azonnal jelenjék meg itt és itt, ekkor és ekkor, mert köteles elvégezni a nyúlfutástanfolyamot. El is ment szegény. Egy nagy épületre ki volt írva, hogy Nyúlfutási Oktató Főtanfolyam. Oda kellett mennie. Egy bizottság elé vezették. Kövér, pirospozsgás urak ültek a bizottságban. Aromo éppen mondani akarta, hogy minek tanulja ő a nyúlfutást, amikor... de a főkövér már rá is reccsent: "Na, fusson egy kört!" Aromo futott. "Rettenetes!" - sopánkodtak a bizottság tagjai. - Hogy dobálja a farát, micsoda rossz lábtartás, ezt a gyenge technikát!' Aromo megint mondani akarta, hogy hiszen ő nyúl, de nem engedték szóhoz jutni. Heteken át gyakoroltatták a kövérek. De igen elégedetlenek voltak vele. Ilyen rossz tanulójuk még sose volt, ingatták a fejüket, és három hét múlva előhoztak egy teknősbékát. "Na mutasd meg neki!' - mondták, s a teknősbéka fél nap alatt végigcsoszogott a kerten. "Na látod, ez az! - mondták a kövérek Aromonak. -Ez az igazi nyúlfutás. Látod, milyen szépen ingatja a fejét, milyen kecsesen rakja a lábát?!Igaz, a gyorsaságát még icipicit fejleszteni kell, de akkor is így fut egy igazi nyúl." Aromo igen mérges lett, azt se mondta fapapucs, csak zsupsz, átugrott a kerítésen, és uzsgyi neki, vesd el magad! Isten veled, nyúlfutásra oktató tanfolyam! 

 

Lázár Ervin "A négyszögletű kerekerdő"  c. könyvéből van ez a részlet. Néhány hete bukkantam rá, estimese keresése közben. Már akkor elkacagtam magam... Most, néhány héttel a tévés akciók után muszáj feltennem, ide is. Így érzünk, így vagyunk mi, a Román Tévében jelenleg. Futóversenyen kell résztvennünk, hogy megtudjuk, kik a továbbjutó versenyzők, akikből majd újfent lehet válogatni, 1-2-3 hónap múlva. És mi, futunk...

http://www3.tvr.ro/magyar/2012/10/napirenden-teves-tuntetes-romak-ujraszamlalasa-gaal-sandor-kopjafa-allitas/

én és a tévém

-->

Én és a tévém

A Román Televízió. A közszolgálati. A Magyaradás. A bukaresti. Immár több, mint tíz éve...

A régmúlt

Én még emlékszem. Székelyföldi kislányként csak a román tévét nézhettem. És még emlékszem. Az „Album duminical”-ra, benne a nagyon várt rajzfilmekre, Viorica Bucur jellegzetes hangjára, Iosif Sava karakteres hangszínére, a „telecinematecás” filmekre. Édesapám esténként gyakran kicsavarta a biztosítékot, mondván, elvették a villanyt, most már le kell feküdni.

És igen, a Dallasra is, amelyet nyáron nagyszülőknél nyaralva a szomszédba kérezkedve néztem tátott szájjal, de csakis miután már megszedtem a ludaknak járó nadálylapis zsákot.

És a magyaradásra is emlékszem, amely velem egyidős. Vagyis idén negyvenhárom. Itt is voltak jellegzetes hangok, a Bodor Palié, a Tomcsányi Marié, a Labancz Fridáé, a Csép Sándoré, a Boros Zolié. Emlékszem a fekete-fehér képsorokra, és a későbbi színesekre is, de leginkább a hangulatokra, az érzésekre. A kicsi dobozban sok szép dologra. Amelyben szépen, helyesen, és legfőképpen magyarul beszéltek.

A múlt

Érettségi után gépész-almérnök lettem. A tévét továbbra is néztem, de akkor még nem gondoltam arra, hogy akár csinálhatnám is. Gépész karrierem szerencsére egyetlen napot sem tartott, változtak az idők, kipróbáltam még ezt-azt. 94-ben az induló Ady Endre Sajtókollégium felhívása elindított bennem valamit, izgalmat, valami furcsa lelkesedést éreztem. Édesapám adta meg a választ: édes fiam, kiskorodtól mondtad, tévés leszel, hát elfelejtetted? Menjél, tanuljál.

Ott, Váradon, voltak jó tanáraink is. A társaság is remek volt, az első évfolyam 85 %-a azonnal elhelyezkedett a sajtóban, legtöbbjük ma is űzi a szakmát, és ráadásul jól. Én Gyergyóba kerültem, miután Csíkszeredában, kisvárosomban nem sikerült begyúródni a helyi tévéhez. Az alig hároméves gyergyószentmiklósi Syn Tv minden elvárásomat felülmúlta. Nem volt könnyű csíkiként elfogadtatni magam, de nem adtam fel, idővel megszerettek. Én is, mindent, ami Gyergyóhoz kötött.

98. Ez már Budapest, Színház-és Filmművészeti Főiskola, a második Bolyai osztály. Természetesen ide is édesapám támogatásával, bátorításával indultam. Egy-két tanár kivételével jó szakemberek oktattak, legtöbbet mégiscsak osztálytársaimtól tanultam. Akiknek egy része a magyaradásnál dolgozott már akkor. A szerelem is itt talált rám, a magyaradás vágójának személyében. Bukaresti magyar. Aki nem akart Budapesten maradni és hazacsábított. Székelyeimtől kissé távolabbra, de legtöbb 5 óra alatt bármikor köztük lehetek.

2002. Ez már Bukarest. Ülök a tévé kilencedik emeletén, a magyaradás titkárságán. A szebb jövő, a szolgálni a közt reményében. Néhány hónap gyakornokoskodás, próbaidő után riporter lettem, hivatalosan is. Boldogság, a köbön, minimum.

A jelen, s még egy kicsit a múlt, így össze-vissza

Furcsa ez a közszolgálatiság. Már olyan divatjamúlt. Nem trendi. Nem illik beszélni róla. Ma már menedzser, rating, share, nézettség, százalék, alig, alig, fenyegetések, ejnye-bejnyék.

Mi meg itt, a bukaresti magyaradásnál dolgozunk. Azazhogy dolgoznánk, de már hónapok óta nem tehetjük. Mert valakinek, valakiknek más tervei vannak.

De addigis, még egy kis múlt. Friss tévés koromban a vezetőségi tanács magyar tagja Gálfalvi Zsolt volt. Emlékszem, ahogy hetente legalább egyszer bejött, olyan magas volt, mindig öltönyben járt, tiszteletet kért, de adott is. Kávét kapott és hamuzót – egyedül neki járt ki a főszerkesztői szobában dohányozni. Információkat hozott, amelyek jól jöttek. Mire kell vigyázni, mi várható és mi látható máris. Bíztunk benne, hittünk neki.

A következő a sorban a legendás Stanik István, aki sokat és sokakat indított és majdnem annyit be is buktatott. Neki csak egyszer sikerült a szemébe nézni, de akkor sem túl mélyen. Sietett...

Aztán váltotta őt Sebesi Karen, a kolozsvári tévés. Egyszer jött be a szerkesztőségbe, akkor is a mi kérésünkre. Laza volt, tegeződtünk ( kollegák voltunk, ugyi...), még talán vicceket is mondott. Ígérgetett. Információkat nem hozott, hivatalosakat legalábbis, ezt-azt ki lehetett ugyan csikarni belőle a tévé kávézójában. Azt hiszem kétszer ültem vele egy asztalnál. Bíztunk benne, hittünk neki. Aztán megcsinálta a maga kis (vagy nagy?) buliját és továbbállt. Már-már annyira, hogy most Budapesten kultúrlénykedik.

Őt már a “nehéz idők” párttagja, Nagy Zoltán Levente, a Környezetvédelmi és Fejlesztési Minisztérium egykori államtitkára, a Környezetvédelmi Ügynökség egykori elnöke követte, akinek hobbija a denevérkutatás. Ma is ő képviseli a magyarságot, vagyis a magyarság érdekeit védő szövetséget a Vezető Tanácsban, ma, amikor a tévé elnök-vezérigazgatója a külügyi hírszerző szolgálat egykori vezetője. (nem vicces?) Na, hozzá még sosem volt szerencsém. Személyesen sosem láttam, csak esküvői képein, valamint a “dobozban”. Abban, amelyikben én is dolgozom, dolgoznék.... Nem tartotta fontosnak közénk jönni, bár hívtuk nemegyszer, akárcsak (elv)társát, Demeter Andrást, egykori közszolgálati rádiós elnököt, színészt, aki jelenleg az elnök-vezérigazgató legfőbb tanácsadója. “Száll fel a repülőm, fáradt vagyok, nem érek rá, nagyon foglalt vagyok, reggeltől-estig dolgozom”, stb..., stb... Megjegyzem, körülbelül 50 méter és 9 emelet választja el őket tőlünk. Nahát ezekután bennük már nem is bízunk és nem is hiszünk. Várjuk az ő kis bulijaikat is, majd elengedjük. Hogy menjenek, de jó messze...

A tegnap, és minden valószínűség szerint, a holnap is

2012 októbere. És novembere. Amikor végre megmozdult valami a közszolgálati tévénél. Amikor mi is, magyarok, kollégáinkkal együtt napokig tüntettünk a tévé udvarán, együtt kiabáltuk, hogy menjen haza az elnök és sleppje, és esetleg mielőtt kirúgnának 1000 embert, addig talán vonják felelősségre azokat a régi elnököket, akiknek mandátumuk alatt ekkora veszteséget tudott felhalmozni a tévé. A közszolgálati. A miénk, a mindenkié.

Az a nap, amikor az elnök párbeszédre hívott a nagy stúdióba, na az a nap, amelyet sosem felejtek el. Amikor szemtől-szemben állsz valakivel, aki szemrebbenés nélkül képes valótlanságokat állítani, a kérdéseinket válasz nélkül hagyni, majd gyöngyöző homlokkal, sleppestől elvonulni... na ezt sosem felejtem el. És azóta érzem nap, mint nap azt a keserű ízt a szájamban, a fejemben, az agyamban...

A ma

Ülök a tévé magyar szerkesztőségében. A légkondi kellemes meleget fúj a nyakamba, és mégsem érzem jól magam. Körülöttem elfáradt, ijedt, elkeseredett, bánatos arcú emberek. A kollégáim. Akikkel többé-kevésbé együtt kezdtük „titánkodásunkat”, akik alig 30,40,50 évesek, de lelkükben, tekintetükben már száz év magány van. Hogy kihez tartozunk, kire számíthatunk, ki van mellettünk, és ki ellenünk? Fogalmunk sincs.

De egyvalamit tudunk. Azt, hogy dolgozni szeretnénk. De nem mindenáron. Bemutatni az erdélyit, a szórványt, a székelyt. Az embert. A nézőt. Úgy, ahogy mi tudjuk. Csak mi. A közszolgálati tévé magyaradása. A bukaresti. Mi, harmincan.