Anya

Anyáknapi

Anyaként tudtam először úgy gondolni édesanyámra, mint egy nőtársra, anyatársra. Csekély 24 éves együttlétünk alatt sok mindent megértünk, megéltünk. Vitát, veszekedést, egyet nem értést. Főleg részemről. Tévedéseit világosan láttam, okai annak idején, sajnos egyáltalán nem érdekeltek. Sajnáltam magam, irigyeltem barátaimat, akiknek kapcsolatuk a szülőanyjukkal más volt, jobb volt. Vagy csak annak tűnt... ki tudja?

Halála után is sokat veszekedtem vele gondolatban, sok mindenért hibáztattam, de igazából a hiánya volt elviselhetetlen. Vagyis annak az anyának a hiánya, akit én elképzeltem magamnak. Az, hogy az anya is csak emberből van, eszembe sem jutott. Hogy neki is lehetnek kudarcai, vágyai, szomorúságai, megoldatlan ügyei..., azokra nem gondoltam. Szerintem az anyám kellett volna legyen, aki csak velem és öcsémmel kell törődjön, akinek már más dolga nincs is a világon... Aki gyerekeiből merítve mindig boldog, erős, határozott kell, hogy legyen...

Aztán néhány évre, másfél évtizedre jó mélyre ástam, eldugtam, nem foglalkoztam sem vele, sem hiányával. Anyaságom elején aztán irdatlan erővel tört elő minden, amit addig olyan remekül eldugtam. Megláttam benne a nőt, a társat, a szenvedőt... És akkor azon nyomban megbocsátottam neki. Remélem, hogy ő is nekem. Már csak azért is, mert hamarosan elérem azt a kort, amikor ő kilépett az életemből. Önző vagyok, igen. Tudom.